A kezdetektől 1686-ig
Szeged és környéke az újkőkor (Kr. e. 5000) óta lakott. Traianus római császár i. sz. 106-ban foglalta el Daciát, ahonnan főleg sót és aranyat szállítottak. A rómaiak hamarosan összeköttetést létesítettek Dacia és Pannónia provinciák között. A két tartomány közötti útnak fontos állomáshelye volt Partiscum, azaz a mai Szeged. Elképzelhető, hogy Attila fő szálláshelye valahol ezen a vidéken volt.
A magyarság letelepedését elősegítette a táj változatos – legeltetésre, vízi életre, hajóközlekedésre egyaránt alkalmas – összetétele. Először egy 1183-ban kelt oklevélben említik Szegedet (Ciggedin) a marosisóhajózással kapcsolatban. Már I. (Szent) István király felismerte a marosi sóhajózás jelentőségét, ami e torkolati vidéknek megerősítését eredményezte, valamint virágzó településsé vált Szeged. Az Erdélybőla Maroson leúsztatott só elosztására legalkalmasabb hely Szeged lehetett, ahol fontos vízi- és szárazföldi utak találkoztak. Szeged a sószállító hajók kikötője és országos sólerakóhely volt. A város lakosságaa földművelés térhódítása ellenére állattenyésztő maradt.
A tatárjárás idején a város lakói a közeli mocsarakba menekültek, majd a veszély elmúltával visszatértek és újra felépítették lerombolt városukat. IV. Béla király 1246-ban Szegedet városi rangra emelte. Ekkor kapta meg Szeged Buda és Székesfehérvár kiváltságait. A szegedi királyi kővár 1260 és 1280 között épült fel, mely a sószállító utat védte. Nagy Lajos uralkodása idején Szeged Dél-Magyarország legjelentősebb városává fejlődött, és a török veszély közeledtével stratégiai jelentősége is nőtt. Luxemburgi Zsigmond király fallal vette körül a várost. 1498-ban Szeged szabad királyi városi rangot kapott.
A város legrégibb (nagyobb) pecsétje 1460-ból való s Szeged az 1498-as budai országgyűlésen iktattatott a kétségtelen szabad királyi városok sorába. Mint ilyen, a királyi kincstárnak évenként 2000 forintot fizetett, többet, mint bármely más szabad királyi város. Dózsa György pórhadai 1514-ben megtámadni nem merték, hanem kikerülték. 1516-ban nagy tűzvész pusztította.
1522-ben Szegednek 7000 lakosa volt.
1525-ben és 1526-ban a török sereg átvonult a városon, kifosztotta, majd 1542–43 telén elfoglalta (lásd: Szeged ostroma (1543)). I. Szulejmán a romokban heverő várat kijavíttatta és megerősítette. Tóth Mihály hajdúvezér, a város menekült főbírája 1552-ben rohammal a várat visszaszerezni igyekezett, de vállalkozása nagy szerencsétlenséggel végződött.
A török hódoltság idején a szegedi nép jelentősen szétszóródott. A gazdag és művelt patrícius családok Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatba menekültek. Ezzel egyidejűleg megindult a török, délszláv, raguzai latin népelemek bevándorlása Szegedre, akik már a hódoltság idején elkezdtek a szegedi magyarságba olvadni. Az el nem menekült lakosság, vagyis Szeged népének jelentős része leginkább Alsóvároson, a ferences Havas Boldogasszony templom körül húzódott meg, és halászattal, illetve állattartással foglalkozott. Szeged török kincstári várossá, vagyis hász-birtokká lett. Ez azt jelentette, hogy a haradzs – magyarosan harács nevezetű – vallási jogon alapuló földadót egyenesen a török kincstárnak szolgáltatta be, vagyis közvetlenül a szultánnak adózott. Szeged nem vált szpáhi hűbérbirtokká, mint sok más település. Ez a viszonylagos jogbiztonság magyarázza, hogy számos környékbeli falu lakossága Szegedre költözött.
1686-tól az 1879-es árvízig
1686 tavaszán Mercy tábornok a törököket itt megverte, sőt Thököly Imrét is majdnem elfogta. Ugyanez évi október 22-én, De la Verque tábornok hosszas ostromára, a török helyőrség a várat egyezségileg feladta, és ezzel város felszabadult a török uralom alól. Ekkor 2000 lakosa volt.
1700. április 19-én Lipót király a szegedi sóhivatalhoz mázsatisztnek Müller József bécsi udvari kamarai írnokot nevezte ki, mely időtől a sószállítás és árusítás nagyobb arányokat öltött. A sópajták számára egyre nagyobb területre volt igény, ezért a sóhivatal a város telkeit egyszerűen elfoglalta. Emiatt a város és a kincstár közt több összeütközés történt, de a kincstártól a város soha sem kapott kárpótlást.
1704-ben Rákóczi ostromolta a várat, melyet Johann Friedrich von Globitz védelmezett. 1708-ban pestis, 1712-ben pedig árvíz pusztította a várost.
1715-ben visszakapta szabad királyi városi rangját. 1719. május 21-én megkapta szabadalomlevelét és a jelenleg is használt címerét III. Károly királytól. Ezt a napot a város polgárai Szeged napja-ként ünneplik minden évben. A császár egyúttal egy 1723-as rendeletében Szegedet jelölte ki a Csanádi Egyházmegyeszékhelyéül, de ettől a rangjától tíz éven belül megfosztották.
Az elkövetkezendő évek során Szeged sokat fejlődött. 1719-ben piarista szerzetesek érkeztek a városba, gimnáziumot alapítottak, tudományos előadásokat tartottak és színdarabokat adtak elő. Ezek az évek azonban nemcsak fejlődést és felvilágosodást hoztak. 1728 és 1744 között több boszorkányper is zajlott a városban. A török uralom alatt romba dőlt templomát 1749-ben restaurálták.
1738-ban és 1740-ben pestis, 1722-ben, 1740-ben, 1744-ben, 1790-ben és 1792-ben nagy tűzvészek, 1770-ben pedig ismét árvíz pusztította.
A szegediek fontos szerepet játszottak az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, a város négy honvédzászlóaljat állított fel. A Földváry-féle önkéntes nemzetőrség pedig a híres szenttamási sáncok bevételével szerzett dicsőséget. 1849. február 2-án a város nemzetőrsége Teodorovics szerb seregét vitézül visszaverte, de augusztus 5-én a visszavonuló honvédsereg az újszeged-szőregi síkon csatát vesztett.1801-ben létesítették az első nyomdát, ugyanakkor épült fel a régi városháza és a polgári kórház. 1813-ban ismét nagy tüzek pusztították a várost. A sópajták, sőt a tiszai hajóhíd egy része is elhamvadt ekkor. 1816-ban a város egy része ismét víz alá került s e csapás 1830-ban csak nagy küzdelem árán volt elhárítható. 1836 nyarán újabb tűzesetek pusztítottak. Szegeden az első közvilágítás 1827-ben, az első kaszinó 1829-ben, az első kövezet 1840-ben, az első takarékpénztár 1845-ben létesült.
1849-ben Szeged volt a forradalmi kormány utolsó székhelye, Kossuth itt mondta el utolsó nyilvános beszédét 1849. július 12-én, s Bălcescuval ugyanitt, a Klauzál téri Kárász-házban 1849. július 14-én írta alá a magyar–román békülési tervet. Bár a Habsburg-ház megbüntette a várost, Szeged újra virágzásnak indult.
Az 1854-es önkéntes államkölcsön alkalmával a város közönsége 600 000 forintot, a lakosság pedig 400 000 forintot jegyzett. A király 1857-es körútja alkalmával Szegedet is meglátogatta.
1854-ben a várost elérte a vasútvonal, 1860-ban pedig ismét visszakapta szabad királyi városi rangját. A vízvezetékeket 1859-ben fektették le, a légszeszvilágítást pedig 1865-ben szerelték fel. 1869-ben megnyílt Pick Márk boltja, a mai híres Pick Szalámigyár elődje.
1879-től 1944-ig
Az 1879. évi árvízkatasztrófa Szeged történetének kiemelkedő eseménye. A március 12-re virradó éjjelen a Tisza a petresi gátat átszakítva elöntötte a várost, ami gyakorlatilag teljesen elpusztult: az 5723 házból csak 265 maradt épen, és 165-en az életüket veszítették. A város 70 ezer fős lakosságának nagy részét más településekre költöztették, csak mintegy 10 ezer szegedi maradt a városban. Ferenc József látogatásakor azt ígérte, hogy Szeged szebb lesz, mint volt. A császár megtartotta ígéretét: az elkövetkezendő pár évben a romok helyén új, modern város épült. Miután a víz lassan levonult, a várost töltéssel vették körül. Ekkor alakult ki a város körutas szerkezete. Több európai nagyváros (Bécs, Berlin, Brüsszel, London, Párizs, Róma) segített a város újjáépítésben, ezért a nagykörút egy-egy szakaszát ezekről a városokról nevezték el. Az újjáépítés során bontották el a Szegedi vár nagy részét is.
Az árvíz előtti épületek közül az alsóvárosi ferences templom és kolostor, a Dömötör-torony, valamint a városháza maradt fenn.
A város 1880. június 5-én egyesült a Tisza túlpartján fekvő Újszegeddel, amellyel 1883 óta híd is összeköti.
A ma csillagbörtönként közismert Szegedi Királyi Kerületi Börtönt 1885. január 1-jén adták át rendeltetésének.
1918 és 1920 között Szeged az ország többi részével ellentétben francia megszállás alatt állt, itt volt a szegedi ellenforradalmi kormány székhelye is. Ezért a Tanácsköztársaság alatt ide menekült sok olyan katona, aki nem akart a Vörös Hadseregben szolgálni. Rájuk támaszkodva indult el 1919 nyarán Horthy Miklós a Dunántúlra.
Az első világháború és a trianoni békeszerződés után Szeged közel került a román és a szerb határhoz, veszítve vonzáskörzetéből és így némileg jelentőségéből is, de ahogy átvette az elveszített városok szerepét, újra egyre jelentősebb lett. 1921-ben Szegedre költözött a kolozsvári egyetem, majd 1923-ban a Csanádi egyházmegye székhelye lett. 1922-től 1931-ig Peidl Gyula, 1931-től 1935-ig Kéthly Anna személyében szociáldemokrata, 1926–1939 között Rassay Károlyszemélyében liberális országgyűlési képviselője is volt.
A második világháború sok szenvedést hozott. A szövetséges légierő 1944. június 2-án kezdte meg az Operation Frantic fedőnevű kb. két hetes légi hadműveletet, amelynek részeként 38 repülőgép a rendező-pályaudvart támadta. A bombaszőnyeg azonban elcsúszott, így a környező házakban keletkezett a legnagyobb kár.[9] A város háborús vesztesége 4728 fő, melyből hozzávetőlegesen 2500–3000 katona a Don-kanyarnál esett el.[10] A zsidó polgárokat gettókba zárták, majd haláltáborokba vitték. A tényleges harc a városért október 8–9-én kezdődött, az itt védekező Matoltsy-harccsoport az algyői hídfőnél találkozott először a támadó Vörös Hadsereg erőivel, s a visszavonuló német erők felrobbantották a közúti és – az azóta is újraépítetlen – vasúti hidat is. A szovjet hadsereg október 11-én foglalta el a várost. Moszkvában este 224 ágyúból 20 díszlövéssel ünnepelték Szeged elfoglalását.[11]
1944 után
1944–1949 között Szegeden működött a Kolozsvárról visszavont IX. honvéd hadtest parancsnoksága. 1950-ben a hatalmas kiterjedésű szegedi határból a tanyaközpontok körül kilenc új községet alakítottak. Ezek elmúlt fél évszázados fejlődését jól jellemzi, hogy egyikük, Mórahalom, 1989-ben városi címet is kapott. A többi nyolc község név szerint: Ásotthalom, Balástya, Csengele, Domaszék, Röszke, Ruzsa, Szatymaz és Zákányszék.
A szocialista időkben Szeged könnyűipari és élelmiszeripari központ lett. 1965-ben a város közelében kőolajat találtak.1956-ban Szegeden már június 30-án megalakult a József Attila kör a pesti Petőfi kör mintájára, és a Tiszatáj őszi cikkei is a társadalmi vitát, a változásokat, a demokratikus gondolatok térnyerését bizonyítják.[12] Október 16-án nagygyűlést tartottak a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának épületében, az azóta nemzeti emlékhellyé váló Auditórium Maximumban,[13] ahol az új ifjúsági szervezet, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) megalakulását szavazták meg.[14] A forradalmi események alatt a MEFESZ több gyűlést is tartott, voltak más megmozdulások is. Október 26-án Kiskunmajsáról idevezényelt katonák sortüzet adtak le, amelynek során Schwartz Lajos életét vesztette, tizenhatan pedig megsérültek.[15] Forradalmi tanácsok alakulnak az Egyetemen és a városban, de november 5-re megérkeztek a szovjet harckocsik Szegedre. Tavaszra Perbíró Józsefet, a Forradalmi Nemzeti Bizottság elnökét internálták.[16] A szegedi forradalmi eseményeknek különleges tanúja Szauer S. Ferenc korabeli röpiratgyűjteménye, amely a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár digitális könyvtárában érhető el a hálózaton.[17]
1962-ben Szeged lett Csongrád megye székhelye. Teljesen új városrészek épültek.
1970-ben a Tisza az 1879-es árvizet meghaladó vízszinttel áradt. A város megmenekült.
1973-ban Szegedhez csatoltak öt, a várossal szorosan együtt élő községet (Algyő, Gyálarét, Kiskundorozsma, Szőreg és Tápé). Algyő 1997-ben ismét önálló községgé alakult.
Az 1990-es években a szocializmus idején létrehozott gyárak sorra tönkrementek.
Szegedet 2005 decemberében elérte az M5-ös autópálya.
2006-ban a Tisza több mint 10 méterrel áradt.
Napjainkban Szeged a régió legfontosabb városa, egyetemi város, és a turisták körében is népszerű. Egyik legfőbb vonzereje a nyaranta megtartott Szegedi Szabadtéri Játékok, melyet 1931 óta rendeznek.
Szeged neve idegen nyelveken
- szlovákul, szlovénül Segedín
- lengyelül Segedyn
- románul Seghedin
- németül S(z)egedin
- törökül, horvátul és szerbül Segedin
- olaszul Seghedino
Forrás: Wikipédia